Wynton Learson Marsalis (New Orleans, Louisiana, 1961. október 18. –) amerikai trombitás és zeneszerző. Napjaink egyik kiemelkedő jazz és komolyzenei előadója, a New York-i Jazz at Lincoln Center művészeti központ zenei igazgatója. nemzetközileg elismert zenész, zeneszerző és zenekarvezető, oktató és az amerikai kultúra egyik vezető szószólója. A kvartettektől a nagyzenekarokig, kamarazenei együttesektől a szimfonikus zenekarokig és a sztepptánctól a balettig terjedő zenei skálát hozott létre és adott elő, a jazz és a klasszikus zene szókincsét olyan létfontosságú munkával bővítve, amely a világ legjobb zenészei és zeneszerzői közé sorolja.
Öt fiútestvére közül Branford, Delfeayo és Jason is zenészek. Wynton nyolcévesen egy helyi baptista templomban adott elő trombitával tradicionális számokat. Tizennégy évesen meghívták a New Orleans Philharmonic zenekarba, nem sokkal később a New Orleans Symphony Brass Quintetnek és a helyi koncertzenekarnak is tagja lett, hétvégente pedig a Creators jazz-zenekarban kapcsolódott ki. 1978-ban New Yorkba költözött, hogy a Juilliard Zeneművészeti Iskolában tanuljon, és hamarosan itt is magára irányította a figyelmet. 1980-ban belépett Art Blakey Jazz Messengersébe, és megújulást hozott a legendás együttesnek. A következő évben Herbie Hancockkal turnézott az Egyesült Államokban és Japánban, felléptek a Newport Jazz Festivalon is. Tíz éven át évi 120 koncerten vett részt zenekarával, emellett szerepelt többek között Sarah Vaughan, Dizzy Gillespie és Sonny Rollins mellett. 1982-ben vette fel első komolyzenei albumát (Trumpet Concertos), amellyel egyből a legkiválóbb klasszikuszenei előadók közé emelkedett.
Eleinte Freddie Hubbard volt a példaképe, de mikor már saját zenekara volt, inkább Miles Daviséhez hasonló hangszínen játszott, ráadásul igen virtuózan. A kritikusok biztosítottnak látták személyében a jazz jövőjét, és valamelyest túlértékelték Marsalis szerepét. Hamarosan fény derült arra a nézetére, hogy az 1965. utáni avant garde stílusirányzatot és a fúziós zenét nem tartja a jazz részének, csak érdektelen vadhajtásként tekint rájuk. Ez sokakban visszatetszést váltott ki, és megosztotta a jazzrajongókat, egyesek Miles Davis-imitátornak is nevezték, ők viszont figyelmen kívül hagyták, hogy Marsalis hangszíne és elképzelései még változásban voltak.
Az 1990-es Tune in Tomorrow albumon hallható addigra kialakult, egyedi hangja. Ekkoriban sokat fejlődött zeneszerzőként (Duke Ellington hatott rá jelentősebben), és szeptetje megfelelő megnyilvánulási terepnek bizonyult hangszereléseihez. A 90-es évek során Marsalis jelentősége – mint trombitás, vezető, zeneszerző – egyre nőtt. 1997-ben ő lett az első jazz-zenész, aki a zenei Pulitzer-díjat elnyerte, Blood on the Fields című oratóriumáért.
Tanári tevékenysége nemzetközileg is elismert, több egyetemtől is díszdoktori címet kapott. 2004-től a New York-i Jazz at Lincoln Center művészeti központ zenei igazgatója. Elismert trombitás, az amerikai jazz történetének elkötelezett kutatója és az ősi értékek művelője. Előadásait világszerte nagy érdeklődés övezi. A jazz munkássága mellett meghatározóak klasszikus zenei felvételei is. Tiszta hangszínnel, mély érzelmekkel és egyedi, virtuóz stílussal játszik a hengszerén. Amikor Marsalis játékát hallod, azt hallod, ahogy az élet a zenén keresztül játszódik. Marsalis alapvető hite és életének alapjai a jazz alapelvein alapulnak. Előnyben részesíti az egyéni kreativitást (improvizáció), a kollektív együttműködést (swing), a jó modort (kifinomultság), és kitartó optimizmussal néz szembe a nehézségekkel (a blues). Emberségével és önzetlen munkájával Marsalis világszerte példája az egyének és a kulturális intézmények emberi szerepvállalásának.