Miles Dewey Davis III (Alton, Illinois, 1926. május 26. – Santa Monica, Kalifornia, 1991. szeptember 28.) afroamerikai jazz trombitás, zenekarvezető és zeneszerző, a jazztörténet egyik legnagyobb hatású és legkiemelkedőbb alakja. A második világháború végétől a 90-es évek elejéig a jazz szinte minden fontosabb mozzanatánál előtérben volt. Olyan kiváló zenészek kezdték nála pályafutásukat, mint John Coltrane, Herbie Hancock vagy John McLaughlin.
Miles Davis jómódú középosztálybeli családba született 1926. május 26-án az illinoisi Altonban, ahonnan egy évvel később St. Louisba költöztek. Édesapja fogorvos volt, anyja, Cleo Henry, tehetséges zongorista, de Miles trombitát kapott apjától a 13. születésnapjára. Lelkesen tanult játszani a hangszeren egy magántanártól, és 17 éves korától szerepelt a helyi Blue Devils nevű zenekarban. 1944-ben Billy Eckstine zenekara Charlie Parkerrel és Dizzy Gillespie-vel St. Louisban lépett fel, és néhány hétig Davis helyettesítette a gyengélkedő harmadik trombitásukat. Nem sokkal később érettségizett, és még abban az évben New Yorkba, a jazzélet központjába költözött. Névleg azért, hogy a Juilliard Zeneiskolában tanuljon, de elsődleges célja az volt, hogy újra Parkerrel és Gillespie-vel játsszon.
Hamarosan rendszeres résztvevője lett a harlemi Minton’s Playhouse bebop jam sessionjeinek. 1945 májusában lépett először stúdióba Herbie Fields csapatának tagjaként, ősszel pedig – apja jóváhagyásával – végleg otthagyta a Juilliard-t. 1946 elején Parker felvette kvintettjébe Al Haig, Curley Russell és Max Roach mellé, miután Gillespie otthagyta. Bár eleinte nem nagyon tudta felvenni a “Bird” (Charlie Parker) tempóját, de gyorsan tanult, és hatalmas fejlődésen ment keresztül ebben az időszakban.
Birth of the Cool
1949-re kialakult Davis innovatív, visszafogottnak mondható játékstílusa. Egyelőre nem kötötte le magát, az év folyamán a korszak legtöbb fontos együttesénél megfordult, és eközben kezdett együttműködni Gil Evans kanadai zeneszerző-hangszerelővel is. Első közös projektjük egy kilencfős szekció, a Tuba Band volt, amelyben egy franciakürt és egy tuba is helyet kapott. Nyugodt, a big bandekére emlékeztető hangzást akartak elérni, miközben a bebop által hozott változásokat is felhasználták. Az eredmény a cool jazz megszületése lett, az elkészült felvételeket később Birth of the Cool címen adta ki a Capitol Records.
Az 50-es évek elején Davis fokozatosan eltűnt a zenei életből. 1950-ben kezdődő heroinfüggősége jelentősen befolyásolta mind játékát, mind emberi kapcsolatait. Ez az időszak azonban nem volt inaktív, legalább 40 alkalommal készített felvételeket. Sok zenésszel került kapcsolatba, akik közül Ahmad Jamal hatott leginkább stílusára, és ekkoriban kezdte rendszeresen használni az ún. wah-wah szordínót, ami szintén hozzájárult hangkarakteréhez. Az időszak csúcsteljesítményének az 1955-ös Newport Jazz Festival tekinthető, ahol csúcsformában szerepelt, szólója a Round Midnight című számban legendássá vált.
Kind of Blue
1959 márciusában újjászervezett szextettel tért vissza a stúdióba. Coltrane, Adderley és Chambers maradt, Jimmy Cobb lett a dobos, a zongorista pedig Bill Evans, “tartalékosként” Wynton Kelly. A két menetben felvett Kind of Blue forradalmi lemez volt, egyfajta kiáltvány, a Birth of the Coolhoz hasonlóan koncepcióalbum. Többek szerint a jazztörténet legjobb és legfontosabb albuma, a RIAA[11] adatai szerint minden idők legnagyobb példányszámban eladott jazzalbuma. Az elméleti háttér nagy részben George Russelltől származik, amely ebben a műben szinergiába került a kompozíciókkal, a munkamódszerrel és a személyes inspirációkkal.
Bitches Brew
A hatvanas évek végére a beat, a rock és a hippimozgalom elavulttá tették a jazzt, és Davis is egyre inkább múltbeli figurává vált. Ő azonban ezen is változtatni tudott két korszakalkotó albumával. Az 1969 februárjában egy szakaszban felvett In A Silent Way meglepően modernnek hangzik ma is. Shorter szopránszaxofonnal, Corea és Hancock elektromos zongorával, Joe Zawinul – a címadó dallam szerzője – orgonával, John McLaughlin elektromos gitárral szerepelnek, és továbbra is Holland a bőgős és Williams a dobos.
A Bitches Brew-t augusztusban vették fel, a csapat létszáma tizenkettőre bővült, Willimas távozása miatt Jack DeJohnette került a dobok mögé. A zenészek nagyjából az évtized elejétől kísérleteztek jazz, soul, rock dallamok kombinálásával, de a koncepciót ekkor tették a publikum számára is befogadhatóvá. Davis úgy hozta ki zenészeiből a legjobbat, hogy saját bevallásuk szerint a felvételek során gyakran fogalmuk sem volt, mi történik, állandóak voltak a leállások és újrakezdések vagy folytatások. Épp ezért fontos kiemelni Teo Macero producer szerepét, aki összeillesztette a darabokban felvett számokat, és bizonyos motívumokat kiragadva megszerkesztette az albumokat (szemléltetésként: a végső formájában 38 perces In A Silent Wayhez 27 percnyi anyag állt rendelkezésére).
Jazz-rock korszak
Annak ellenére, hogy a 20 perc körüli absztrakt számok nem voltak rádióban játszhatók, a Bitches Brew 1976-ra aranyalbum lett (több mint félmillió példányban kelt el). Amíg a rock világában egyöntetűen pozitív volt a fogadtatása, jó néhány jazzkritikus nem tudott mit kezdeni vele, és “zajnak” vagy “dollárjel zenének” titulálták. Saját zenekaruk révén Zawinul (Weather Report), McLaughlin (Mahavishnu Orchestra), Corea (Return to Forever) és Hancock (The Headhunters) is a fúziós zene – jazz-rock vagy jazz-funk – kulcsfigurájává vált később.
Karlheinz Stockhausen csellista zenéje újfent kreatív korszakott eredményezett Davisnél 1972 után, bár ez csak rövidebb ideig tartott. Azokat a számokat, melyeken érezhető Stockhausen hatása, “űrzenének” nevezte el közönsége. Az On The Corner albumon funk elemeket ötvözött tradicionális jazz dallamokkal, célja a fiatal afro-amerikai közönség elérése volt, de értetlen fülekre talált. Ezután teljesen új csapatot szedett össze olyan zenészekből, akiknek nem sok tapasztalatuk volt a jazz területén. Az eredmény (In Concert, 1972) nem elégítette ki Davist, így továbblépett. A következő – Pete Cosey, Reggie Lucas gitárosból, Michael Henderson basszusgitárosból, James Mtume ütősből és Al Foster dobosból álló – formációja két évig egyben maradt, Davis ekkoriban billentyűs hangszerekkel és szintetizátoros trombitával szerepelt.
Miles Davis, a jazzikon
Amennyire kitárulkozó volt a színpadon, annyira volt zárkózott a magánéletben. Nem is annyira ismerőseivel (akiket többnyire ő válogatott meg), inkább a körén kívül esőkkel szemben. Életrajzírója, Quincy Troupe feljegyzett néhány esetet, amikor Davis egyszerűen tudomást sem vett arról, hogy idegenek hozzá szóltak, vagy rosszabb esetben gorombán elutasító volt.
Miles Davis nem haladt a korral, a kor haladt utána. Az újítás vágya hajtotta, és kiváló érzékkel választott partnereket maga mellé céljai eléréséhez. A kiszemelt fiatal zenészek, akikkel igen gyakran nagyszerűt alkotott, később maguk jogán is elsőrangú előadókká, zenekarvezetőkké váltak. Vitathatatlan helyet szerzett a jazz történetében mint a legnagyobb zenekarvezető és a változások katalizátora. Bár kísérletei nem mindig voltak sikeresek, és időnként teljes értetlenség kísérte őket, sosem voltak öncélúak. Miles Davis hatása a 20. század zenéjére felbecsülhetetlen.