Maurice André (Alès, 1933. május 21. – Bayonne, 2012. február 25.) francia trombitaművész. Trombitatanár volt a párizsi Nemzeti Zenei Konzervatóriumban. Nevéhez fűződik a szokásos B-trombita felett egy oktávval megszólaló piccolo trombita használata és tanítása a barokk művekben. A hangszer számos újítását inspirálva, nagy technikai tudása és mély művészi érzéke ötven éven át hozzájárult a trombita népszerűsítéséhez az egész világon. Maurice André kora legkiválóbb karmestereivel játszotta és rögzítette a repertoár nagyszerű versenyműveit.
Maurice André bányászcsaládból származott. 1944-ben két éven át zeneelméletet tanult, mielőtt megkapta első kornettjét, szegény származású apja ajándékát. Tizennégy és tizennyolc éves kora között bányában dolgozott, miközben trombitálni kezdett. Apja, Marcel-Jean André, a komolyzene nagy szerelmese volt az első tanára. Testvére, Raymond szintén trombitás, akivel együtt szerepeltek néhány koncerten, készítettek felvételt, például Vivaldi két trombitára írt versenyművét.
Ezt követően Léon Barthélémy, Merry Franquin egykori trombitatanítványa volt az, aki a fiatal Maurice Andrét irányította első zenei tanulmányaiban.
A párizsi konzervatóriumban, 1951-től Raymond Sabarich tanítványa volt, és 1952-ben kornett-, a következő évben trombitajátékáért első díjat kapott. Louis Menardi mellett csatlakozott a Société des concerts du Conservatoire zenekarához. Hamarosan a francia trombitás generáció kiemelkedő alakjává nőtte ki magát. Szólótrombitás volt a Lamoureux zenekar (1953–1960), az ORTF Filharmonikus Zenekar (1953–1963) és az Opéra-Comique (1962–1967) előadásain. 1953 őszén az ERATO cégnél rögzítette első albumát Jean-François Paillard zenekarával, olasz zeneszerzők műveiből.
1955-ben a genfi nemzetközi zenei versenyen első díjat nyert. Szólistaként játszott, és 1963-ban a müncheni ARD Nemzetközi Zenei Verseny első helyezése után indult be nemzetközi karrierje. Először felkérték, hogy legyen a zsűri tagja, de inkább versenyzőként indult, mivel még soha nem vett részt a versenyen (azt mondta, hogy a nyertesnek jobban fizetnek, mint egy zsűritagnak, így döntött a versenyzés mellett). A két versenyen elért sikerei után a legnagyobb karmesterek hívták meg szólistának.
Koncertről koncertre járva, könnyed játékkal mutatta be a közönségnek Bach 2. Brandenburgi versenyét. A h-moll szvit Badinerie-tételével párban ez a két darab lett az ismertetőjegye . 1967-től 1978-ig a Párizsi Konzervatórium professzora volt, mestere, Raymond Sabarich utódja, ahol bebizonyította, hogy a pikkoló-trombita alkalmas a barokk repertoár játékához. Több mint száz trombitást képezett ki ott, köztük Bernard Soustrot-t, Guy Touvront, Éric Aubier-t, Thierry Caenst. Emlékezetesek saját fiaival játszott felvételei.
Maurice André a legnagyobb karmesterekkel dolgozott együtt, mint például Jean-François Paillard (saját szavai szerint a karmester, akinek a művészi lehetőségeit a legteljesebben képviselte), Karl Richter, Herbert von Karajan, Karl Münchinger, Riccardo Muti, Jesús López Cobos, Michel Plasson, Charles Mackerras, Karl Böhm, Leonard Bernstein. Mindig egyszerűen és alázattal.
1980-ban Jacques Chancel programja – a Le Grand Échiquier – megnyitotta kapuit előtte, és így nagy és fiatal közönség fedezhette fel magának zenei kifejezőképességét. Ennek a műsornak a sikere az élmény megújítását ösztönözte nyolc évvel később. Ugyanabban az évben népszerűségét növelte, hogy részt vett a Jacques Martin által levezényelt Dimanche Martin programban, amely a Le Meilleur de moi-même (’Legjavam’) című albumát reklámozta. Több mint 255 felvételt készített, ebből közel 50-et a Jean-François Paillard-kamarazenekarral. Sikerekkel teli karrierje ellenére Maurice André soha nem felejtette el szegényes származását, amelyre minden hangversenyen vagy televíziós műsorban hivatkozott. Sok népszerű dallamot vett fel ugyanolyan szigorral, mint a nagy klasszikus versenyműveket. 1989-ben, 10. látogatása alkalmával emlékezetes koncertet adott Magyarországon, melyet a Magyar Televízió is közvetített.
Maurice André jelentősen továbbfejlesztette a trombitajátékot, amely neki köszönhetően virtuóz hangszerré, de mindenekelőtt dallamos hangszerré vált. Technikai nehézségei miatt (a nehéz magas hangfekvés használata) a feledésbe merült barokk és klasszikus művek jó része neki köszönheti újjászületését. Számos felvételt készített, különösen a híres orgonistával, Marie-Claire Alainnel, akivel sokat turnézott Európa-szerte.
Az 1950-es években, szoros együttműködésben a híres Selmer céggel az ő utasításai alapján gyártottak egy piccolo-trombitát kétvonalas B-hangfekvésben, négy szeleppel, kifejezetten ehhez a repertoárhoz igazítva. Ez az együttműködés 1985-ig tartott.
A trombita neki köszönhetően újra népszerű lett, így számos követőre talált. Ez új műveket is eredményezett: Henri Tomasi, Boris Blacher és Marcel Landowski versenyművei, André Jolivet Heptade és Arioso baroccója, Antoine Tisné, Germaine Tailleferre és Jean-Claude Éloy műveihez. Barátjától, Claude Bollingtól is megrendelt egy, a dzsessztriót és a klasszikus szólistát ötvöző művet: a Toot szvitet. Irányítása alatt a trombita visszakapta a 18. század végén megszerzett okleveleket, a Francia Iskola pedig a 20. század végének legjelentősebbjévé vált. 2012. február 25-én, 78 évesen a bayonne-i kórházban halt meg. Lozère-ben, a Saint-André-Capcèze temetőben nyugszik. Alès-i temetésének napján számos trombitás volt jelen a világ minden tájáról, akár növendéke volt, akár nem, valamint Michel Plasson karmester is.