Louis Daniel Armstrong (becenevén Satchmo; New Orleans, Louisiana, 1901. augusztus 4. – New York, New York, 1971. július 6.) vagy ahogy becézték, „Satchmo” az afroamerikai zene és a jazz kultúra meghatározó egyénisége volt, aki gyökeresen átformálta a 20. század zenéjét. New Orleans szegénynegyedéből indulva a világ első számú jazz-trombitaművészévé és énekesévé vált, aki nemcsak zenészként, hanem kulturális ikonként is vonult be a zenetörténetbe. Improvizatív szólóival, egyedi hangzásvilágával és karakteres énekhangjával forradalmasította a jazzt, és döntő szerepet játszott a műfaj népszerűsítésében és globális elterjedésében. Zenéjén keresztül a faji egyenlőség egyik első kulturális nagykövetévé is vált, felszabadító zenei kifejezésmódja messze túlmutatott a hangszerén.
„Nem tudsz olyat játszani a modern trombitán, ami ne tőle származna, főleg a modern vackokat figyelembe véve. Nem emlékszem, hogy valaha is rosszul játszott volna. Soha.”
Miles Davis
Nemcsak dzsesszmuzsikus volt, hanem szórakoztatóművész is, és a dzsessz elterjedése, valamint a fekete bőrű muzsikusok elfogadása nagy mértékben köszönhető munkásságának. A francia írású Louis nevet gyakran ‘lui’-nak ejtik, de Louis Armstrong önmagát ‘luisz’-ként mutatja be a Hello, Dolly! című filmben („Hello, Dolly, this is Louis, Dolly”).
Szülővárosa szegénynegyedében nőtt fel édesanyjával és húgával. Hagyományos értelemben vett iskolába keveset járt, az utcán nevelkedett, és hamar megtanulta, hogyan kell pénzhez jutni. Gyerekként egy kisegyüttessel énekelt, majd a színes bőrű gyerekek javítóintézetébe került egy 1912-es „balhéja” miatt. Az intézetben tanult meg kornetten és ütőhangszereken játszani, s itt az akkoriban dzsessznek nevezett muzsikától eltérő zenei hagyományt tapasztalt meg: a rá jellemző díszítések és a egyénisége volt az, amit az intézet utáni időszakban meghatározó része lett az akkori New Orleans-i dzsesszmuzsikának.
A csodagyerekre először King Oliver figyelt fel, aki 1917-ben meghívta zenekarába. Kingtől sokat tanult, s neki köszönhette azt is, hogy New Orleanson kívülre is eljutott. Amikor King Chicagóba ment, Armstrongot Edward „Kid” Ory gondjaira bízta. Satchmo ezt követően Ory Brownskin Babies nevű együttesében játszott. Amikor Oliver 1923-ban Chicagóba hívta, azonnal átköltözött, és ketten hatalmas sikereket értek el. Ebben az évben készült el Armstrong első hangfelvétele is. Amikor Armstrong megismerkedett Lillian Hardin zongoristanővel, majd feleségül vette őt, vége szakadt az Oliverrel való együttműködésnek. 1924-ben New Yorkba költöztek, és Armstrong Fletcher Hendersonnal kezdett játszani. Játéka frissítően hatott a Henderson-zenekarra, és elismerésnek is örvendett, de 1925-ben – elsősorban felesége kívánságát teljesítve, aki arra ösztökélte, hogy alakítsa meg saját zenekarát – visszatért Chicagóba. Ez a zenekar a Hot Five, majd a Hot Seven lett, amely a legjobb bluesénekesnőket kísérte.
Az idő múlásával Louis Armstrong arcizmai már lazultak, ezért nem szólt már úgy a hangszere, mint korábban, így egyre többször énekelt a fellépéseken, hiszen abban is kivételesen tehetséges volt. Egyedi, rekedtes hangú előadásmódjában számtalan dal vált slágerré, köztük a Do You Know What It Means To Miss New Orleans és a What a Wonderful World, mely 1968-ban a brit slágerlista élére került. Meg kell említeni, hogy ő volt az egyik első és legnagyobb scattelő is, azaz szöveg nélkül fantáziaszótagok artikulálásával énekelt. Miután világhírű és mindenhol ünnepelt sztár lett, az 1960-as években egyesek a szemére vetették, hogy nem harcolt elég aktívan a feketék jogaiért, noha ismertségének köszönhetően megtehette volna. Ez azonban igaztalan vád volt, hiszen egyrészt Armstrong ekkor már a hatvanas éveiben járt, másrészt indirekt módon nagyon is sokat köszönhettek neki fekete bőrű embertársai. 1971. július 6-án New York-i otthonában, álmában érte a halál.
Kevés kivételtől eltekintve minden őt követő trombitás az ő nyomdokaiban haladt és halad, s így vagy úgy, de az utókor minden dzsesszmuzsikusa köszönhet neki valamit.
„Még soha senki sem játszott olyat azon a csövön, amit Satchmo már rég le ne játszott volna. ”
Miles Davis